amigdala

júni 26, péntek

Tükröm előtt álltam ma is - mint mindig - és próbáltam a felette lévő kakukkos órába gyömöszölni szeretteim felém forduló arcát. Szinte alig szóltam Tüköridő társamhoz,  ketten is kicsusszantak a kerek kis ablakon.

 

Szomorú Kék Madár, te a boldogság hírnöke vagy! 

 

És te, Föld Tündér, csak nem megint harcba keveredtél égi hatalmaiddal?

Hagyjatok békén. 

 

 

 

 

 

 

 

Kockázat

Széles szájú mocsár vagy a Világ minden kincsének tárhelye

nem tetszés szerint váltakozik bennem.

S vajon ha elmerülsz a láp zavarában,

nem tüneményes vidéken találod-e majd magad hirtelen?

Remény

Ahogyan az élet a fű alatt, úgy maradj velem, ha bogárként haladok a rögök között. 

Nem kell semmi ami nem örök. Fölém hajló szálak alatt elvergődtem már idáig is, 

ártani legfeljebb a belső utakon tudtak a szellemek. Átkaik ha a földnek szegeztek,

Beléd hatoltak, s Te lefordítottad szavukat. Dallammá változott ami lehúzni akart,

és elszállt, távolról már csak az emlék jut fülembe, melankólia, mely edzi álmomat.

Félek. Ha Rád érzek, mindent értek, és rettegéssel tölt el, mi mindent nem tudok. 

Eddig olyan szépen megúsztam, csak maradj továbbra is törékeny lábaim  alatt,

mert minden elmúlik egyszer, s mégis, Benned megmarad. 

 

 

 

 

 

Télköszöntő

Hófelhő borult képzeletem burkára,

s ahogyan a kristályok megérintették tudatom szélét,

azt mondtam, megint otthon vagyok.

Próbáltam megfogalmazni mi hiányzott addig,

mitől érzem gyereknek magam. 

Sétálni indultam.

Jeges volt az út, lépteimet nem csak előre,

oldalra is vigyáznom kellett.

Élként hasított arcomba a levegő -

csak mert szokatlan volt hőmérséklete,

éreztem, ahogyan beszippantottam.

A csend ami körülvett, szinte összenyomott.

Jeleket kaptam: vegyem észre magam. 

Talán a hely teszi - gondoltam - talán a hó.

Sosem voltam távol Tőled - suttogtam magam elé,

de nem egy bizonyos személyre gondoltam. 

Sosem hagytál egyedül.

 

A nagymező utcai messiások

Hét hónapig biztos

sátrat húznak az utca fölé a megkínzott platánok,

szöget zárnak a leparkettázott beton vonalával. 

Csak az ember vádaskodik szüntelenül.

Ezek hatalmasra nőnek, láthatatlan tempóban,

és később átváltoznak:

lomb nélküli testük hámlott ezüst,

szétvetett ágaik, mint tulajdon csontjaink.

Tökéletesek, és mégsem válogatnak.

Nem panaszkodnának, csak rájuk kell nézni:

Létük hatalmunk alatt,

ha nem akarjuk a valóság tükrét, 

a fák nem haragudnak és nem állnak bosszút,

hátha végre rájövünk valamire.

Mi a fenét szeret rajtunk Isten ennyire?

Először az erkélyről

És eljött az a pillanat is,
várt ránk, lesett az erkélyről.

Az erkély.

Esett rá a hó, a cigarettahamu.
Nem volt más, csak a feladat,
ami tested búcsúzásával érkezett,
puhán, mindent beborítón.
Mikor magadra hagytalak,
az erkélyre mentem.
Onnan figyeltelek:
az autó s a tolószék között,
a járdára helyezett lépésedet -
mosolydicsfényben -
üszkös-drága lábaddal,
megtapsolták az angyalok.
Majd megélted azt napot,
mikor ez a dicsfény is elhagyott.
Utoljára jöttél haza.
Szobád ajtaja behajtva várt,
s a két szárny találkozása
sötét háromszöget,
dimenziókaput alkotott.
Karomban tartottam a pillanatot:
a fájdalom még beléd hasíthatott, 
s a fény újra éledt.
Nem nézted magadat -
Engem öleltél, velem maradtál.

Nem akartad, hát nem sirattalak.

Szárnyak nélül

Mint valami kavargó ősz,

a felszínen maradtam,

és hiába próbáltam súllyal esni,

főldbefúródás helyett

csak felkapott egy fuvallat

és arrább röpített,

és megint szárnyra kaptam,

de már szégyelltem magam. 

Rövid mese

Átéltük már, mégsem tudja senki, meddig tart egy tél.

Hogy véges a hatalmunk, azt nehéz elfogadni,

hogy mégis végtelen, nehéz felfogni.

A véges a végtelenbe zuhan,

és ha gondolnék a halálra,

félnék tőle, azt hiszem.

#42

Dolgom is van, közegem is.
Élek, mint hal a vízben.

#41

Hol honol az érzelem jelentősége? Mi nélkül nincsen személyiség?
Nem minden esetben.
Nem midnen esetben.
Em innen ssetrben.
Mmin eeeem ben.
Eeeeeeeeeen.
srrrrrrr.
!

#40

"A fű ződ." - gondoltam. Lógott a fejem, előre ejtettem a vállaimat, és egy vékony nyálcsík eredt a szájam szegletéből.
Na erre mellém lép egy sötét alak, és megkérdezi, mit csinálok.
"Növesztem a hajam" - válaszoltam, és visszaszívtam a nyálat.
"Hát, pedig döntened kell." - ordított rám.
"Igazán?" - néztem fel. "És mi végett?"
"Hogy-hogy?" - értetlenkedett. "Tán még nem elég zöld a fű?"
"Te egy sötét alak vagy." - mondtam neki.
"Te pedig egy szétrepedezett, kormozott üvegdarab." - közölte. Aztán pedig kinevetett.












 

#39

Se vége se hossza Áruház.
Úgy tűnik, mindent megkap az ember, amire szüksége van. A bejáratnál ajánlott csomagmegőrzőbe helyeznie értékeit, hogy ne zavarja semmi a böngészésben.

A földszinten nemzeti öntudatra lelhetünk, különböző, jellegzetes színű vásznakba göngyölve. Az alapcsomag anyanyelvet, himnuszt és a hozzá tartozó könnyeket, nemzeti ünnepeket, elutazás esetére nosztalgiát, és egyszavas azonosítási kódot tartalmaz. Adott a lehetőség továbbá, hogy kiegészítőkkel gazdagítsuk az alapcsomagot. A legnépszerűbb plusz szolgáltatások közé tartozik például a kirekesztés, a helyhez kötöttség, és a politikusok iránt táplálható intenzív ( pozitív vagy negatív) érzelem.

A második osztályon társadalmi státuszok közül válogathatunk. Döntésünket érdemes megbeszélni szüleinkkel, mert nem szerencsés az övéktől merőben eltérő csomag mellett dönteni. A társadalmihelyzet-részleg kínálata stílusjegyeket, életmód variációkat, hobbi tevékenységeket és ízlésvilágot is tartalmaz. Az érdeklődők a más társadalmi státuszt választó társaikhoz ajánlott általános hozzáállást ismertető füzetecskét is itt szerezhetik be.

A következő teremben munkahelyi státuszok sorakoznak, a vezérigazgatástól a főszerkesztésen át egészen a portás dolgozói köréig bármit megtalálhatunk, bár számítanunk kell a nagy érdeklődés okán gyakran bekövetkező áruhiányra.

Csupán egy lengőajtón lépünk át, és máris családi szerepekre bukkanhatunk. Az áruházban található családi szerepek a természetesen meglévő szerepeink felnagyított, és adott tulajdonságokkal kibővített másai. Egy nő például, aki két gyereket szült, a "kétgyerekes anyuka" csomagot választva kedvességet, megértést, zenei képzettséget, néhány plusz kilót (de attól csak anyukásabbnak tűnik) és főzésben való jártasságot, varrástudományt és a körülötte létező világ szemléléséhez két gyermeke fényképével eltakart lencsés szemüveget kap. Vagy ha egy férfi, aki örök hűséget esküdött egy nőnek úgy dönt, hogy beszerzi a családi szerepek kínálta "férj" csomagot, akkor hirtelen a társa számára csupán hallásból ismerhető, férfiakból álló baráti társaságot, anyagi biztonságot garantáló állást, olvasószemüveget és mackós pocakot, valamint a felesége intelligenciájánál garantáltan magasabb képességet és szélesebb látókört tudhat magáénak.

Egy emelettel feljebb a kultúrák és a vallások kaptak helyet.
A kultúrális hovatartozás csomaghoz, a nemzeti  öntudathoz hasonlóan  megannyi  kiegészítő anyagot kaphatunk. A grátisz juttatások között, valamint az alapcsomagban egyaránt sok, az alsó szinten is beszerezhető termékre bukkanhatunk, csak nagyobb, általánosabb kiszerelésben. A kirekesztéshez elengedhetetlen csoportöntudat például  több embert  enged magunk mellé, hiszen a kultúrát nem feltétlenül országhatár zárja. (Bár akinek erre van igénye, ilyen csomagot is összeállíthat magának) Az adott alapcsomag meghatározza, hogy mire vagyunk kollektíven büszkék, mi az, amit nem tudunk elviselni, mitől idegenkedünk, mit találunk szépnek, illetve csúnyának, hogyan viselkedünk a többi emberrel, hogyan szeretünk házasodni, és mit kell éreznünk, ha meghal egy hozzánk közel álló társunk. Meghatározza továbbá azt is, hogy mitől számítunk sikeresnek, és hogy nemi hovatartozásunknak és korosztályunknak megfelelően milyen élet illik hozzánk.
A konfekció-vallások a vallásokhoz eredetileg tartozó értékrendeket elferdítve kínálják a csillogó polcokon. Semmi közük az Istenhez, viszont a korábban említett termékek közül az életmódot, a stílust, és a kirekesztést, misztikus csomagolásban adják, a szűklátókörűséget pedig túlvilági fénnyel övezik. Az áruházban kapható vallásokat erősen ajánlott az adott csomagnak megfelelő kultúrával párosítani.
 
A legfelső emeletre az egész áruházat bejárva juthatunk. A tető kertbe torkollik. Egyenes koronájú fűzfák és génmanipulált olajfák között álmok, vágyak, célok, félelmek, és boldogság-képek várnak ránk, hogy kiválasszuk a számunkra legmegfelelőbbeket közülük. Itt, a kényelmes padokon üldögélve, arcukat a hűs szellőnek nyújtva egyeztetik férfiak és nők, ki mihez jutott hozzá az alsóbb szinteken, ki kinek a párja.
Az armageddon - ha bekövetkezik - csupán egy hipermarket robbanása lesz. A félő pedig, hogy sokan bentrekedünk, mert  már nem emlékszünk merre van a kijárat.

 

#38

"Hohoho!" -dünnyögte  Nagyhasú. "Csak ne olyan hangosan!"
Az ég tudja kihez beszélt, attól még, hogy egy kidőlt fatörzsön üldögélt, nem lett társasága. Talán önmagához intézte a csitító szavakat, bár ez azért volt nehezen elképzelhető, mert még a tagjai is teljes mozdulatlanságban nyugodtak, a hevességnek az utórezgései is távol látszottak tőle.
"Hozzám beszélsz?" - kiáltottam a felcsapott képregénybe.
 Zavarba ejtő pillantást vetett rám. "Jól van, na"- gondoltam. "Honnan kellett volna tudnom?"
"Meg sem szólaltam"- mosolyogtam elnézőn. "Sajnálom" - folytattam - "Ez most nem jött be."
"Hohoho!" - válaszolta.
"Mit hoho!" - emeltem fel kicsit a hangom. "Nem beszéltem, gondolkoztam épp."
"Csak ne olyan hangosan!" - vágta rá egyből.
"Hangosan!" - ismételtem. "Nem lehet hangosan gondolkodni, mikor az ember ki se nyitja a száját!"
"Hohoho!" - dörmögte. 
"Vagy beszélek - és akkor még mindig nem biztos, hogy hangoskodom, vagy nem, és akkor csendben vagyok." - néztem a  szeme közé egyenest.
"Csak ne olyan hangosan" - állta a pillantásomat.
"Tisztázzunk valamit! Hangnélküliség, egyenlő csend. Csend, egyenlő csend."
"Hohoho!"
"Na jó, nekem elég ebből!" - válaszoltam egész nyugodtan. Becsaptam a könyvet és a sarokba hajítottam.
"Csak ne olyan hangosan" - próbált még utoljára meggyőzni ciripelő hangon, de én az ajtót is becsaptam. Nagyot durrant.
"Hohoho!" - hallucináltam, és ahogy elképzeltem, arcizma se rezdült a Nagyhasúnak.

 

#37

A múltkor megpróbáltam egyszerűen kifújni magamból. Kinyitottam a számat, és az orromra bandzsítva láttam, amint vöröslőn-szürkén kiárad belőlem és megsemmisül a porszemcsékkel ütközve. Kortyoltam az áttetszőből és süvítettem újra. Újrarara. Az áramlat egyszer sem veszített sűrűségéből. Elképzeltem, amint az elkövetkező huszonnyolc évet hanyatt töltöm a szőnyegen fújtatva, mire ritkulni, halványodni kezd. Hmühmühmü.

Akkor majd figyelem. Úgy nevelgetem, mintha torzszülött kisbabám volna, óvva a kíváncsi pillantásoktól, világokat előhívva üres tekintetéből. Független identitássá érlelem. Érteni fogom, mindig, igazán.
Az lesz csak a szép! Szeretetem kisimítja borzalmas vonásait, ordítását halk szavú tanítássá csitítja, együttléteinket meghitté varázsolja.
"Fear is the mind teacher" - dúdolom neki esténként. A gyerekek szeretik a róluk szóló hőstörténeteket.
    

#36

Hát, semmi tíz percben elmondható különlegesség.

Valószínűleg születéstől érintetlen, feltöltésre vár a Hiánytároló, hát töltögetem, tudom is miért.
"Az élethez türelem kell, Édes" - suttogom magamnak elalvás előtt, mert nem jó az álmokat siettetni.
A semmi okozta Űr fogja megmenteni az esőerdőket, de nem ezért kedvelem az Ezerarcút.
"Mester" - mondok neki - "Mikor tűnsz már el az életemből?"
Magam sem gondolom komolyan. Büntetlenül játszadozom.

Közben a régmúltba is ellátogatok. Ahol nincs helye a nosztalgiának, ott a megértés a küszöb. Eltáncolgatok rajta.
Minden pillantásomért jutalmat kapok és hálásan nyugtázom a lét értelmetlenségét, amit csak Gubanc vél igaznak mostanában, a sötét kamrában lihegve, a rothadt krumpli tőszomszédságában.

Gyere, Gubi! A mai pisilés ürügyén felfedezzük a világot! Ha nem vagy túl fáradt.

#35

"Nem minden a játék, gyerekek" - üvöltötte az arcomba a szódásember.

Drága Szódásember!

Tán te tudod, hogy mi után kutatsz. Évekkel ezelőtt, egy esős, hideg éjjelen, mikor kint rekedtél az erdőben és bőrig áztál, évekkel ezelőtt történt tudom, ahogy a vízcseppek összeértek gyerekkorod el nem sírt könnyeivel és örökre megmerevítették képlékeny arcod rejtett vonásait, lábadba költözött egy leheletnyi a fáradságból, soha nem pihened ki azt az éjjelt, amelyen aprólékosan kidolgoztad a módszert.
Meggörnyedve senki nem látott téged azóta, nem akarod hogy megismerjenek az emberek mert tudod hogy gonosz vagy, pedig érzed hogy benned él a világ összes szeretete.
Persze én nem kívánom, menj amerre a tudatod hajt, de Drága Szódásember, hidd el, egy gázpalacknyi szifon sem  érzéstelenítheti a lehetőséget ami te magad vagy: mély, lángoló seb a mellkasod bal oldalán.

Üdvözlettel:  

#34

Azt gondoltam látom amit éreztem, pedig csak a nap sütött.
Régről ismerek már minden ballépést, nincsenek ilyenek. Lehetőségek. Aztán úgyis összeérnek az utak, egybekelnek magukkal, meg azzal ami bennük és túl él. Nem támasz. Segítség kell a létezéshez, de soha nem mondanám. Nem felejtem az elmúlt jelent, és nem dobok félre egyetlen ecsetet sem.  Itt az igaziakat, amott az érdekeseket tartom, és maradok, mint  őrzője a megismert  másiknak, ahogyan beleforrt az önmegismerés  lágy húsába.  Az örök dolgokat egy másik dimenzió táplálja, a letisztult szeretet a kapu kulcsa. Egyre több mindenkié vagyok, árnyékoké, akiken nem foghat a csalódás rontása, mert lényegüket oltották belém.
Gyönyörűek.
Nem én látom, amit érzek. A nap süt.


 

#33

Csak ültünk a gyarmatokon,
leperegtek rólunk a szavak,
telefonkijelzővel töröltünk feneket,
kuncogva emlegettük halottainkat
és együtt örültünk az utolsó tiszta zsebkendőnek.
Magyar áldozatai is voltak a Végítélet Napjának.
Csak ültünk és bámultunk egymásra.
A két öreg.

. 

#32

Túl vagyok a hetvenen, fekete a bőröm, ferde a szemem és prostitúcióból élek, hagyományőrző cigány vagyok és imádok mezítláb, hangoskodva táncolni. Vidám vagyok - mégsem bolond, kövér vagyok, de nem bánom és nem szeretek magamról pletykálni.
Nekem nem okoz örömöt, ami neked igen, nem tisztelem azokat, akiket te és nem gyűlölök senkit.
Nem akarom önmagáért a rangot sem a házasságot, annak örülök, amim van, mindíg csak kapok, sosem adok és azért élek, mert szeretem az életet. Nem arról beszélek, amiről hallani szeretnél, nem hallom, amit fontosnak találsz és érdektelen, hogy szimpatikusnak tartasz, vagy sem.
Kiröhögöm az értékeidet és szembe köpöm a "szeretetedet", nincsenek egyoldalú érdekkapcsolataim és nem osztok-szorzok az emberekkel.
Semmit nem érzek a "hazám" iránt, bármit megteszek azokért, akiket szeretek és akiknek szükségük van rám, szeretek egyedül lenni és csak egy valamiben vagyok szánalmasabb nálad:
Te csak ártatlanul kategorizálsz - én viszont utállak téged, húgyagyú, álszent pocsolyahab!

#31

Az volt, ami megmarad.
Viszont a kedvszegő hideg még a meleg ruha ellenére is, ha nem is a csontba de a lélekbe belehatol. Beszűkült falak között fűteni vagy inkább szellőztetni volna jó, folyamatos harc, sapka a frizura helyett és sál. Otthonfelejtett kesztyűk árfolyama ugrik az égnek, a szürke, titokzatos és szomorú Kedvesnek, biztos unalmas ez a sok viszonzatlan ragyogás, mégis, tudhatná, hogy hiányzik és kötelessége önmagát adni. A szegényeknek.
Szegénységemből fakadó megsegíttettetésem leegyszerűsíti a dolgokat. Azt mondja nekem: "Az volt, ami megmarad."
Hej, kopott varázspálca!